„Továbbmenni lehet, de elfelejteni vagy megbocsátani sosem…” – Interjú Fodor Kornélia, civil állatmentővel

Évi több száz utcára rakott, sorsára hagyott cica, tetemes állatorvosi költségek, örök szélmalomharc a felelős állattartásért – és ez csak a jéghegy csúcsa. Szerettem volna benézni a kulisszák mögé és megtudni, hogy lehet ezt olyan töretlen lendülettel, energiával bírni, ahogy a Charlie angyalai civil állatmentés alapítója Fodor Kornélia teszi. Íme a válaszai és életem egyik talán legmeghatározóbb és legmeghatóbb interjúja…

Mesélj egy kicsit a tevékenységedről és a civil állatmentésről.

Jelenleg szervezeti kereteken kívül foglalkozom állatok mentésével, gondozásával. Volt pár kisebb kitérő, amikor egyesület önkénteseként, vagy tagjaként tevékenykedtem. Morális konfliktusok miatt végül úgy döntöttem, hogy ismét függetlenként folytatom, de a sokéves tapasztalatnak, és kialakult barátságoknak hála, mindig van segitségem.

A facebookon található, Charlie Angyalai – Civil Állatmentés nevű oldalon próbálom átláthatóan, aktualitásokat közzétéve bemutatni a történéseket, régi és új lakóinkat, gazdit keresőinket. Természetesen csak a jéghegy csúcsa a tényleges tevékenységünknek, ami erre a közösségi oldalra kerül. A háttérmunkák nagy részét – például a több órát igénybe vevő alom takarítást, napi ellátáshoz kapcsolódó dolgokat, orvosi kezeléseket nem szoktam posztolni.

Egyedül mentesz, vagy van segítséged?

Furcsán hangzik, de a 24-ből napi 48 órás elfoglaltságot jelent jelenlegi állomány ellátása. Ezt az anomáliát úgy oldottam meg, hogy másfél éve nem egyedül gondozom az összes mentettet. Sok éves egymást segítő állatmentéssel kapcsolatos munka után, ideiglenes befogadóként, egyre több szállal (értsd macskával) kapcsolódó kötelék alakult ki egy hölggyel, mely szimbiózissá fejlődött.

Emiatt beszélek most már többes számban, bár külön utakon is járunk, hiszen vannak egymás elől is – egy darabig – eltitkolt mentéseink, aminek a szívünk nem tudott nemet mondani, hiába a gránit szilárdságú megállapodás, hogy nincs több lehetőségünk. Mindketten besegítünk más-más szervezetnek is, ideiglenes befogadással vagy egyéb módon. Utóbbi hetekig a fő irány olyan cicák mentése volt, akiknek mi voltunk az utolsó esélye. Balesetes, vagy út szélére kidobott gyermek állatok, akiknél minden perc számít. Mostanra sajnos teljesen elakadtunk. Már ketten is kevesek vagyunk a környezetünkben található, rengeteg sürgős mentésre váró befogadásához. Továbbra is bennünk van a vágy, hogy segítsünk, de férőhely, idő, és anyagi lehetőségeink korlátozottak. Nem szeretnénk olyan kényszerhelyzetbe kerülni, hogy ha nem is a legjobb helyet, gazdit találjuk meg a cicának, de odaadjuk, mert nem bírjuk el a többlet terhet.

Hogy alakult ki benned a cicaimádat és ez az elkötelezettség, amivel cicákat mentesz?

Mondhatnám, hogy kiskorom óta jelen van ez az attitűd nálam és ez nem is lenne hazugság, de tudatosan csak 2010 körül vett ilyen irányt az életem. Az alapbeállításomon túl, millió összetevő járult ehhez hozzá. Azt hiszem, a végső lökést az ajkai vörösiszap katasztrófa adta, amit később megerősített egy szomszédos országban látott szándékos gázolás, és az akkor ott tapasztalt állattartási… nevezzük kultúrának.

Első körben a kutyák mentésére fókuszáltam, mivel őket találtam a legkiszolgáltatottabbaknak, de mellette volt alkalom madár, teknős, sün, és macska mentésére is. Eleinte menhelyen próbáltam segíteni, ideiglenes befogadó lettem, majd lettek saját mentéseim, később szervezett keretek között, egy ebrendészeti telepen segítettem a mentéseket. Ezekben az években rengeteget tanultam a kutyákról, magamról és másokról is. 2015-ben jött el az idő, hogy mindent magam mögött hagyva, a szervezetből – melynek alapitó tagja voltam- kilépjek és létrehozzam a Charlie Angyalai – Civil Állatmentést. ekkor a három saját kutyám mellé még nyolcat vettem a nevemre és további nyolc cica alkotta az induló csapatot. Az évek alatt a kutyák egy zárt falkává, családdá kovácsolódtak össze, így további ebek mentése nehézkessé vált, míg végül teljesen elmaradt, és átvette a főszerepet a cicák mentése.

Mennyire keskeny a határvonal a cicák és a kutyák mentése között?

Kiskoromban cicásnak tartottam magam, de az elmúlt évtizedek ezt megingatták. Minden életnek megvan a maga értéke és szépsége. Mindig egy csoda ezeknek a lényeknek a bizalmát elnyerni. Nem lehet előre tudni, hogy mi az az egyedi dolog, amit csak tőle fogsz kapni és senki mástól. Nem tudnék dönteni, hogy csak ez, vagy csak az. Nekem úgy teljes az életem, ha mindkettő jelen van. Az odaadó szeretet és a megnyugvás boldogsága. Mindkét faj mentésének megvannak a szépségei, nehézségei, buktatói. Talán a cicák tartása egyszerűbb, bár költségesebb, és sokkal több orvosi problémájuk van, melyek közül rengeteget nagyon nehéz időben észrevenni. A kutyák őszintébbek, kevésbé tudják titkolni, ha baj van, és szélsőségesebb a viselkedésük. A macskák rejtélyesebbek, apróbb jeleket adnak, de ugyanúgy kötődnek, és külön egyéniség mind. Mindkét fajjal kapcsolatban még rengeteg tanulnivalóm van. Mindig bukkannak fel újabb problémák, vagy betegségek, amiket még az orvosoknak sem sikerült megfejteni.

Jelenleg hány cicáról gondoskodsz?

A cicák létszáma az otthonomban jelenleg beállt húsz főre, három kisebb csapatra osztva. Ezen felül az ideiglenes befogadóként aposztrofált barátnőmnél négy, általam oda delegált, illetve nyolc általa mentett, vagy más által ott elhelyezett és egy kinti kolónia van, akik változó számban jelennek meg 6-10 közötti fővel. Ezzel együtt így 38 felettinek mondható a jelenleg általunk gondozott cicák létszáma, mely a mindennapi fizikai gondozáson túl jelentős anyagi erőforrást is igényel. Ezt támogatók segítségével, és állatorvosunk jóindulatával egy alap szinten fenn tudjuk tartani.

Milyen nehézségekkel kell szembenézned a mindennapok során?

Napestig sorolhatnám a csodák és boldogságok listája mellett a nehézségeket. Az állandó problémát az idő és pénzhiány jelenti. Minél több lenne ezekből, annál magasabb színvonalon, annál jobb helyen, több cicát tudnánk menteni és ellátni.
Bevallom, felkészületlenül vágtam bele ebbe az életbe, de nem így volt tervezve. Nem volt időm, lehetőségem kialakítani megfelelő élőhelyet a hosszú távú cicatartásra. Egy felújításra váró szobában lettek elhelyezve a kezdeti időben a cicák, mely azóta is lakott. Ezzel az a fő probléma, hogy egy régi parasztházban, homokágyba fektetett, már korhadó hajópadló az aljzat. Ez tökéletesen alkalmatlan erre a célra. Végtelen utánpótlási lehetőséget biztosít az élősködőknek, így ez állandó küzdelem. Emellett minden amortizálódik. Már nem tudom azt előteremteni, ami 10-12 éve könnyedén ment. A lehetőséget és biztonságot nyújtó 21 éves autóm idén ősz végén bontóba került. 12 évig volt hű társam. Sosem hagyott cserben. Ez nagyon nagy érvágás, és hiánya rengeteg alap dolgot, mely szükséges a túléléshez, most megnehezít, illetve a mentéseket lehetetlenné teszi. Ez a létszám megkövetelné a 24 órás szolgálatot is, de sajnos ez nem lehetséges.

A járványhelyzet hogy befolyásolta a cicákkal kapcsolatos munkádat?

Nagyobb a létbizonytalanság, kevesebben mernek felelősen vállalni örökbefogadást. Jobban megfontolják az emberek, hogy adakoznak-e, ezzel együtt többen érzik, hogy egyre nagyobb szükségünk van a támogatásukra. De még nem értünk a gödör aljára. Szerencsésnek mondhatom magam, mert aki ismer, tudja, hogy nem élek vissza a kérésekkel. Nem játszom el a nagy drámát, nem fenyegetőzöm, nem alkalmazok érzelmi zsarolást. Próbálok tényszerű lenni ilyen esetekben, és próbálom a segítséget meghálálni a cicák jól tartásával, beszámolókkal, posztokkal, ahol együtt örülhetünk sikereknek, boldogságnak, hiszen ez nem csak az én érdemem, hanem minden segítőé is. Ha többletem van, megosztom rászorulókkal. Tényleg, csak akkor teszek ki segítségkérő posztot a Facebook oldalunkra, ha már minden kötél szakad.
Alapvetően a jelenlegi helyzetben a legijesztőbbek az áremelkedések és a munkanélküliség. Nem tudni, hol a vége, és hogy bírjuk-e a meglévő állománnyal.
Rengeteg tervem volt az idei évre. Felújítás, a gazdit keresők albumainak frissítése profi fotókkal, különféle projektek, de sem anyagilag, sem fizikailag nem úgy alakult, ahogy egy éve elkezdett bennem érlelődni a lendület. Rengeteg kidobott pár napos, pár hetes kiscica jutott idénre. Ez is ijesztő tendencia. Nagyobb szükség lett volna a segítségünkre, időnkre, támogatókra. Nem egy sikertörténet az idei év, de eddig még talpon vagyunk.

Mi a legnehezebb és a legörömtelibb ebben a munkában?

Nem a lemondás és a felelősségvállalás, vagy, hogy nincs megállás. Ezek örömmel vállalt dolgok. Talán a „nem”-et mondás is megtanulható idővel, de van olyan, amikor azt sem lehet. Legnehezebb, amikor későn kerül hozzánk egy mentésre váró, amikor annyira sok baja van, hogy nem derül ki, mi is a fő probléma. Amikor hiába küzdünk, mégis csak szenvedés jut szerencsétlen léleknek, végül halál. Nehéz, amikor az állatorvos is tanácstalan. Ezek a veszteségek feldolgozhatatlanok. Csak továbbmenni lehet, de elfelejteni vagy megbocsátani sosem. Mindezek tudatában nehéz nem előítéletesnek lenni felelőtlen emberekkel, olyanokkal, akik nem értik és nem látják, hogy megengedhetetlen a mai világban az utcán tartani az ivaros macskáikat.

A legörömtelibb dolog pedig, ami történhet az életünkben, hogy egy-egy ilyen kis halálra ítélt meggyógyul. Mégis felnő minden nehézség ellenére, végül eljön érte az álomgazdi és haza ér a kis lélek. Amikor nyomon követhetjük a további életét és a család boldogságát. Hatalmas energiát és megelégedést ad, amikor érkezik a visszajelzés, hogy nem csak a cica ért révbe, de a befogadónak is hozzájárulhattunk a boldogságához, a teljes élet megéléséhez, amikor cica és befogadó olyan szinten egymásra talál, hogy tényleg kerek lesz a világ.

Igyekszem ezeket a boldogságokat megosztani az oldalon, hogy ne csak én érezzem, hogy érdemes volt, és van értelme. A boldogság olyan, mint a szeretet, nem fogy el, ha megosztod, hanem sokszorozódik.

Hogy tudnak neked segíteni a cicaszerető emberek?

Az nagy segítség lenne minden állatvédő, állatmentő számára, így nekem is, ha a saját állatát ivartalaníttatná mindenki. Ha a törvényi előírásoknak megfelelően a saját portáján belül, gondos gazdaként tartaná ezeket a szőrmókokat, vagy éppen szőrtelen szépségeket. Akkor mindjárt kiderülne, hogy mennyi a gazdátlan és mentésre szoruló árva. Ha ennél több lehetősége és indíttatása van, az örökbe fogadástól kezdve az adományozásig, gazdit keresőink albumainak megosztásán át projekt ötletekkel, esetleg azok megvalósításával tud segíteni, hiszen nagyon kevesen vagyunk.
Szeretnénk melléképületet átalakítani cicáknak, melyhez betonozás, falbontás, kőműves munkák, nyílászárók, burkolók, villanyszerelés kellenek. Álmom egy komfortos macskaotthon létrehozása, de ehhez hatalmas összefogásra lenne szükség. A ránk váró feladatok és segítségkérések igényelnék ennek a meglétét. Sajnos a lehetőségek és a jó szándék ehhez kevés.

Amikor nem cicát mentesz, mit csinálsz? Hobbi, szórakozás, munka?

Fiatalként a művészetek érdekeltek, így tanulmányaim is ilyen jellegűek voltak. Középiskolában textil szakon végeztem, majd egy tiszavirág életű festő iskolába jártam, ahonnan a grafika, majd a fotók felé vezetett az utam. Ekkorra érett meg a gondolat, hogy nincs mit mondanom az embereknek, így nem lehetek művész, viszont tükröt kell tartanom eléjük, hogy lássák ők is, amit én. Lássák, hogy csodás lehetne a világ, de nem megengedhető sem a struccpolitika, sem a gonoszság elhatalmasodása. Ezen gondolkodtam, miközben tovább sodort az élet. Egyszer csak azt vettem észre, hogy állatokat mentek, és pont azt csinálom, amit korábban meg akartam mutatni. A projektem valósult meg.

Az állatok megléte meghatározó mozgatója mindennapjaimnak. Igyekszem az ő érdekeiknek leginkább megfelelően alakítani az életemet, de minden nap kiszakadok ebből a világból. Próbálok normális emberi lényként mutatkozni, munkába járni, fejben is ott lenni, ahol számítanak rám. Néha úgy érzem, hogy két külön világban élek. Az egyik a küzdelmes, csodákkal teli, természetközeli, élet-halál harc, a valóság mélysége, a másik világ az emberekhez, civilizációhoz kötődik. Lavírozni próbálok a kettő között, és hálás vagyok, ha valaki „hidat épít”.
Szerencsésnek tartom magam, hogy mindig olyannal foglalkozhatom, ami érdekel, amire kíváncsi vagyok, és amiben örömemet lelem. Megismerhettem különböző területek szépségeit, érdekességeit. Jelenleg múzeumban dolgozom. A régészeti leletektől a néprajzi gyűjtésen át, csodálatos tárgyakkal kerültem kapcsolatba, dolgozhatom restaurátor műhelyben. Ami sokat segít jelenlegi helyzetemben, hogy intelligens, kreatív, jóindulatú, állatbarát emberek vesznek körül ott is. Inspiráló a társaságuk és a munka is. Annyira telítettek a napjaim, hogy nincs külön hobbim. Igyekszem az életemet úgy alakítani, hogy ha nem is konkrétan, de alkalmanként, vagy érintőlegesen minden bele férjen, amit szeretek. Nem tudom egy valamire feltenni az életemet, mert folyamatosan több felé visz az érdeklődésem. Hiányérzetem van, ha sokáig nincs jelen a művészet, kreativitás, az állatok, a természet, vagy az otthon az életemben. Hogy melyik a munkám és melyik a hobbim? Talán az egész életem mindkettő.

Hogy telik a karácsony egy cicamenhely háza táján?

Nálunk már egy hónapja elindult az ajándékvárás és ajándékosztás, hála és köszönet érte a sokak által ismert Töpi Kapitány Mikulás projektjének. Ez már második évben alapozza meg az ünnepi hangulatot. Mint sokan, én is ekkorra érem el a kimerültség legmélyebb fokát az évben. Igyekszem ekkorra megspórolni a szabadnapjaim nagy részét, hogy két hétig itthon tudjak lenni, és kicsit meghittebbé tegyem a napokat a rohanós, túlélős hétköznapok után. Nagy csilli-villi ünneplést, ajándékozást én nem tudok nekik nyújtani. Igyekszem az élelmet és macskaalmot előre beszerezni, hogy az ünnepek miatt az alapellátásban ne legyen fennakadás, de egy hétnél előrébb nem tudok felhalmozni sajnos, mert soha nincs annyi tőkém egyszerre, hogy ezt megtehessem, így folyamatos az izgalom, és az agyalás. 

Erre az időszakra tervezem a nagy megtisztulást, nagytakarítást, jövő évi tervek szövögetését, amivel előrébb juthatnánk egy szép és profi macskaotthon létrehozásában. Ilyenkor van több időm, hogy végig gondoljak sok mindent. Ehhez a meditációs gyakorlathoz remek rezgést biztosít a cicák dorombolása.

Mire gondolsz, amkor nagyon elfáradsz, vagy kicsit rosszabb időszakot élsz meg? Megfordult már a fejedben, hogy feladod a mentéseket?

Már rengeteg ilyen időszakon vagyok túl, úgyhogy rutinosan kezelem. Tudom, hogy elmúlik, hogy túlélem, tovább jutok rajta. Szerintem az egyik legrosszabb dolgot már átéltem az életemben, amibe félig bele haltam, de a maradék fél énem megfogadta, hogy túléli. És még itt vagyok 13 évvel később is.
Feladjam? Sosem voltam még annyira elkeseredett, hogy erre gondoljak. Önvizsgálatot és újratervezést már többször alkalmaztam. Mindig lehet min változtatni, van min javítani. Ha az ember elér egy pontot, már nincs visszaút. Csak előre menekülhet.

Mit üzensz a cicagazdiknak?

A karácsonyfákat stabilan rögzítsék, és ne bosszankodjanak a csínytevéseken! Tudják, hogy egy csodával élnek együtt, és engedjék a szívükbe ezeket a csodákat! Általuk többet kapnak az élettől, mint gondolnák. Dorombolós, áldott, békés karácsonyt kívánok Mindenkinek!

Ha segíteni szeretnéd a Charlie Angyalai – Civil Állatmentés munkáját, akkor keresd fel a Facebook oldalukat és írj Kornéliának!