Egyéb kategória,  Érdekességek,  Macskatartás, nevelés

„Időt kell adni a gyásznak” – A cica elvesztése utáni gyászfolyamat és az elmúlás feldolgozása INTERJÚ!

November elején, Mindenszentekkor megemlékezünk eltávozott szeretteinkről és nagyon gyakran nem csak az emberekről, hanem olyan imádott kedvenceinkről is, akik már az angyalok közül dorombolnak nekünk. Mivel a cicák a legtöbb gazdinál egyenrangú családtagok, így az ő elvesztésük ugyanolyan fájdalommal jár, a róluk való emlékezés pedig ugyanolyan szomorúsággal tölti be a lelket. A gyászról, csillagok között megpihent cicáinkról és ezzel kapcsolatos érzésekről Balázs Boglárkával, a The Sea Inside Me Központ egyik társalapítójával beszélgettem.

Sokszor tapasztalom a Macskamenta zárt csoportjának mindennapjaiban, hogy sokszor nagyon nehéz a gyász folyamatával megküzdeni a gazdiknak. Családtagként szeretik a kis kedvenceiket, ráadásul többször a hozzátartozók, barátok oldaláról is az „ugyan, csak egy macska” hozzáállást tapasztalják, ami még nehezebbé teszi a feldolgozást. Mit gondolsz erről?

A gyász folyamata nagyon fontos az emberek életében, muszáj megélni és feldolgozni azt a veszteséget, ami ér minket. Azt gondolom, hogy teljesen mindegy ilyenkor, hogy kit veszítettünk el, embert, vagy kisállatot, ugyanazok a folyamatok indulnak el bennünk. Időt kell adni a gyásznak. Nem hiszek abban, hogy az űr betölthető más cicával. Sem a kisállat, sem a gazdi szempontjából. Az együtt töltött idő örökre a miénk marad, de fontos az elmúlás feldolgozása, hogy ezeket az emlékeket feltegyük egy olyan polcra, ahonnan mindig elérjük és fel tudjuk idézni, de már nem határozza meg egy másik macsekkal a kapcsolatunkat. Ha már nem az eltávozott cicát keressük egy másik kiskedvencben és képesnek érezzük magunkat arra, hogy ugyanúgy, de mégis önmagáért szeressünk egy másik macskát, akkor szoktuk javasolni egy új cica érkezését a családba.

Mennyire segíthet ebben a folyamatban és a gyász átalakításában a közössé ereje, akár a Macskamenta Klub közössége és csoportja?

A gyászfeldolgozásban és a veszteség megélésben nagyon fontos a közösségi erő, még akkor is, ha személyesen nem ismerem a csoportban lévő embereket, de magamban meg tudom élni, ki tudom fejezni a szomorúságomat és tudatosíthatom azt is, hogy nem vagyok egyedül, vannak akik ugyanúgy átélték ezt és kifejezhetik az együttérzésüket, támogatásukat. Ez már egy komoly lépés a feldolgozás felé.

Ha semmi mást nem is teszünk, csak írunk egy búcsú posztot, már önmagában ez is, egy ilyen közösség is segítség. Nagyon sok szempontból hozza azokat a jegyeket, amiket talán egy első terápiás ülésen is megtapasztalunk. Ott is az a dolgunk, hogy visszatükrözzük hogy „nem vagy egyedül, itt vagyunk, tudunk neked segíteni”. Nagyon jó, hogy vannak ilyen csoportok, mert szerintem fontos felületet és teret adni annak, hogy a cicások egymásnak is tudjanak segíteni, tudják egymást támogatni.

A támogató és segítő magatartás mellett azonban sokszor megjelennek azok a reakciók is, melyek elutasítják azt, hogy cicáink elmúlásáról szót ejtsünk, vagy hogy a gazdik kinyilvánítsák a veszteségüket. A halálról, az elmúlásról beszélni tabunak számít és nem csak az emberek elvesztésével kapcsolatban, ugyanez tapasztalható például egy cica elvesztésénél is.

Akiket zavar ez a téma, vagy akik nem tudnak a gyász ilyen jellegű megnyilvánulásával mit kezdeni, valószínűleg nekik is dolguk van önmagukkal. Ha valami engem zavar a másik emberben, vagy abban, amit látok és nem tudok szomorúság, vagy düh, esetleg szélsőséges érzelmek nélkül továbbgörgetni, az egy nagyon fontos jel, hogy vegyem észre, hogy itt nekem is dolgom van. Tudatosítani kell, hogy mi is a gondom és azzal nekem is dolgoznom kell, mert magától nem oldódik meg. Lehet, hogy a hétköznapokban nem jön aztán már elő, de a tudatalattinkban ott van, ott marad a rossz érzés és gyűlik, gyűlik, dolgozik és óhatatlanul megmérgezi egyszercsak a mindennapjaimat is. Ha a felismerés megtörtént, de nem tudunk vele mit kezdeni, akkor pedig kérhetünk hozzá segítséget, hogy az önismeret útján elinduljunk…

Balázs Boglárkával készített korábbi, Lélekgyógyítás és önismereti út a cicák segítségével c. interjúmat ITT olvashatjátok!

A The Sea inside Me Központ szakemberei gyerekekkel, kamaszokkal, fiatal felnőttekkel, szülőkkel, csapatépítéssel és pedagógusok továbbképzésével foglalkoznak. Az önismeret és a szociális kompetencia-fejlesztés a fő profiljuk, melynek során segítségként gyakran cicákat is bevonnak a folyamatokba. Közösségi felületükön rendszeresen tájékoztatást adnak programjaikról, egyéni- és csoportos foglalkozásaikról.